Sziasztok! A mai az egy nagyon különleges bejegyzés lesz, ugyanis nem mással, mint A. M. Aranth-tal készítettem interjút. Eddig négy könyve jelent meg, Cleadur – Dobszó a ködben, Acorenu – Kiválasztva, A Liliom Kora és az Oculus. Nekem eddig az utóbbi kettő regényéhez volt szerencsém, de a Holdárnyék sorozatát is nagyon el szeretném olvasni a későbbiekben.
Léna, Katica! Nektek is nagyon szépen köszönöm a támogatást! ♥
____________________________
Először is, nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakítottál rá és elvállaltad ezt az interjút! ^^
Nagyon szívesen! :D Szeretem a jó interjúkat, a könyvek után ezekkel a legkönnyebb kapcsolatba lépni az olvasókkal. :) Én pedig szeretek kapcsolatba lépni az olvasóimmal, mert az olvasóim jó fejek.
Mi vagy ki inspirált arra, hogy elkezdj írni? Mindig is amolyan természetes dolog volt számodra a történetírás, vagy egy külső „kényszer” által szeretted meg?
Amióta az eszemet tudtam, szerettem mesélni – a családi legendárium szerint amint megtanultam beszélni, én akartam mondani az esti mesét. :) (Egy ilyen meg is őrződött valamikor 2-3 éves korom körülről: „A bányászok megtámadták a körhintát.” Ezután pedig beszédes csend. A körhinta sorsa pedig soha nem derült ki. Ó sors!) Aztán tizenhárom évesen elkezdtem kis alakú vonalas füzetbe fan fictiont írni pár barátom szórakoztatására – de nagyon hamar, alig harminc oldalacska után már eltértem a megszabott világtól, mert eltérni mókásabb volt. Tulajdonképpen innentől számítom, hogy írok. Nem volt igazából semmiféle külső kényszer – kifejezetten belsőt se éreztem. Ahogy arra se érez az ember megfogalmazható indíttatást, hogy lélegezzen: az ételekkel szemben a levegő nem mindig finom, így semmi jutalmat nem hordoz magában a lélegzés, csak azt, hogy még öt perc múlva is csinálhatjuk. Az írás is ilyen volt nekem: csináltam, mert ez vagyok én, és nélküle záros határidőn belül nagy bajom esett volna. :D
Mielőtt még kiadatsz egy könyvet, meg szoktad mutatni valakinek az írásodat vagy szeretsz mindenkit meglepni a történeteiddel?
A feleségem az első olvasóm és egyben szűrőm. Hagyományosan ő találkozik minden írásommal először – sokszor fel is olvasom neki, mert nagyon szeretem látni az emberek reakcióját. Egy-egy fordulat előtt úgy izgulok, mint óvodások anyák napi versmondás előtt. :D De vannak még rajta kívül is szövetségeseim: sokszor elolvastatom az Oculus-címlaplányokkal, Klauval és Lucával a könyvet, mert nagy segítség, amikor megkérdezhetem őket, hogy ők mit tennének X és Y szereplő helyében. Olyan érdekes irányokba vitték el a sztorit, hogy csak na. Meg persze látja a kiadóvezető előre a szöveget, nem is beszélve a szerkesztőről. És tőlük is úgy várom a véleményeket, reakciókat, mint éhező az ebédet. (Meg ha már itt tartunk, az olvasói értékeléseket a moly.hu-n vagy e-mailben. Karácsonyra pedig karakterrajzokat vagy fanfictiont kértem – iszonyatosan érdekel, mi indul be az olvasóim fejében a könyveimet olvasva!)
A Liliom Kora címének a jelentését a könyv végén tudtuk meg. Előre ki szoktad találni a regényeid címeit vagy szeretsz spontán lenni?
Változó. A Liliom Korának vagy tíz címe volt, mire ide eljutottunk – itt a történet vége szolgáltatta az ideális címet. De van olyan, hogy írás előtt semmim sincs, csak egy címem. Ilyen egy még meg nem jelent, rég óta farigcsált dark fantasy történetem, az Odakint, de az Oculus is úgy indult, hogy a Főnix Könyvműhely kiadóvezetője, Zoltán adott egy jó alapötletet – hogy legyen egy világ, ahol az emberek bizonyos életkor felett megvakulnak, és a fiataloknak kell helyettük látni. Van egy olyan megérzésem, hogy ő valami mágikus fantasyt képzelt el – de nekem beugrott az oculus szó, ami szemecske latinul, annyira tetszett, hogy azonnal címnek akartam. Innentől nem volt megállás, csak úgy áradt az ötletparádé a fejembe.
Nehezen szoktad kitalálni a könyveid címeit?
Ezt nem mondanám. Általában már az első pillanattól van egy címötletem, és szerencsére elég könnyen rászánom magam a cserére, ha valami jobb felmerül félúton. A Holdárnyék-sorozatnál nehéz a dolog picit, mert az egész széria lényege a nagyon régi és a nagyon új keveredése. Könyörgöm, ebben <asszem spoiler jön> kihalt nyelveken hadováló, pengetáncos elfek alapítanak metálbandát <spoiler vége>. Csakhogy a kihalt nyelveknek (mint amilyen az óangol, amely a regénycímek egyik felét adja) viszonylag korlátozott a szókincse modern szemmel nézve, sőt, a nyelvi struktúra sem mindig teszi lehetővé, hogy mai szemmel korrekt címet lehessen adni. Ezeken ezért mindig sokat agyalok.
Mit szeretsz jobban írni: sorozatot, novellát vagy egyrészes regényt?
Hát, egyre inkább azt érzem, hogy a novella nem az én asztalom. Ha azt mondjuk, az írás olyan, mint egy borkóstoló, akkor a novellaírás az olyan borkóstoló, ahol miután megízleljük a bort, ki kell köpni, hogy a többi bor ízét is hiánytalanul élvezhessük.
Na, erre én képtelen lennék. Vagy legalábbis nehezen. A novella egy ötlet, egy érzés, egy jelenet, egy gondolat vagy egy nagy csavar brilliáns villanása (kellene, hogy legyen). Ha előttem megvillan egy ilyen, én előkapom a nagyítót, körbe akarom járni, minden részletét látni, ismerni, érteni akarom. Ez novella hosszúságban iszonyú ritka, ha nem egyenesen lehetetlen. Csak olyan mester szerzők képesek ilyesmire, mint például Ted Chiang – az ő novelláskötete olyan, hogy ha elolvasod, soha az életben nem mersz újra novellát írni, mert ehhez a szinthez képest alsós fogalmazás minden, amire képes vagy. :D
A sorozat vagy önálló regény írása közt akkora különbséget viszont már nem látok – a sorozat tagadhatatlan előnye, hogy a második résztől kezdve nem kell Ádámtól és Évától kezdened a világépítést, hanem mélyítheted a már meglevő univerzumodat. Ez tök más munka, például itt már magabiztosabban szórhatsz hazugságokat, részigazságokat is a szereplők (és így az olvasók) elé, hogy aztán ők hámozzák ki az igazat. Úgymond nem kell annyira fogni az olvasó kezét, hiszen az első részben már megkötöttétek az író-olvasó szerződést, lefektetted neki a szabályokat. Így sorozatot írni nagyobb szabadság. És nagyobb öngyilkosság, kiadási szempontból. :D
Melyik könyved világában élnél legszívesebben?
Nos, nézzük csak: a Holdárnyék-sorozatban embereket fal fel a Köd, miközben a Halhatatlanok egymásnak esnek világszerte, és egy sor apokaliptikus eseményre kerül sor. A Liliom Korában kis híján romba dől a a világot jelentő Város, aminek a mélyén sötét szekták hívei kivájják egymás szívét, hogy disznószívre cseréljék és így démonokat fogadjanak önmagukba, az Oculusban pedig menthetetlenül megvakulnék, és/vagy eladnának oculusnak.
Hát, nem is tudom. Szerintem jó nekem ebben a mi világunkban. :D Kicsit szürke, kicsit savanyú, de a miénk. (Ettől függetlenül mindegyikbe szerelmes vagyok: legszívesebben végigtombolnám az összes Holdárnyék-koncertet, bevonulnék a Négy Zoa templomába papnak, és hajnalig söröznék Aoival Avalonon, meg fognám Truth kezét, hogy tudja, hogy nincs egyedül.)
Van olyan könyves karakter, akinek egy-egy tulajdonságát magadról mintáztad? Ha igen, akkor ki az, és mi köztetek a hasonlóság?
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm. :) Valahol mindegyikük én vagyok – hiába igyekszem például Lucát minél inkább bevonni Truth karakterébe, attól még a karakter legbelső magja az én fejemből származik. Akik a leginkább hasonlítanak rám, az Amy a Holdárnyékból – mert önfejű, türelmetlen, harsány és külsőre magabiztos, de belül folyton kételkedik magában; Arakhnis, a Moonshadow igazgatója – az ő cinikus, kegyetlennek tűnő tanítási módszereit egy az egyben magamról mintáztam (igen, én sokszor ilyen voltam órákon. Igen, négyszázszor. Igen, másnapra.); és a Védelmező az Oculusból – az ő folytonos kételkedése, igazságkeresése, jobbítani vágyása és emberek iránt érzett kíváncsisága bennem is megvan. Veszélyes is ez: senkinek sem szabad átesnie a Védelmezőhöz hasonlóan egy messiás-komplexusba.
A Szeretetcsomag című novellád bizonyos szempontból nagyon hasonlít az Oculus világához. Ez a hasonlóság tudatosan készült, vagy teljesen véletlen?
Az annyira tudatosan készült, hogy eredetileg Kaled Merritt eredettörténete volt az a novella. :D Az első változatban ő volt a katonatiszt, aki átmegy mindazon, amin, csak ott még nem volt konfliktus más bolygó lakosságával, egyszerűen egy felderítő misszióra küldik be őt, ahonnan egyedül ő és Kira jön ki élve. Az akkor látott dolgok meglehetősen a frászt hozták Kaledre, ezért vállalta el eredetileg a Cernobog parancsnoki posztját – nem szeretett volna a Föld felszínén maradni. Aztán Szélesi Sándor, a kötet szerkesztője rámutatott, hogy a novella így ezen formáján nem üt akkorát – ezen a ponton jött be a képbe a kínaiak ellen való háború és a szeretetcsomag elküldésének ötlete is. Persze így az Oculus világába már nem igazán fért bele, így meg kellett változtatnom a szereplők nevét. Viszont tipikusan egy olyasmi sztori lett belőle, mint amilyenekkel az Oculusban a Szellem szórakoztatta magát, és határozottan jobb is lett az eredeti változatnál. Kalednek még várnia kell a maga eredettörténetére. :)
Azt olvastam, hogy az írói álnevedet az amaranthről, azaz a disznóparéjról mintáztad. Van ennek valamilyen különösebb oka? Esetleg egy vicces történeted kötődik hozzá?
Igazság szerint a név a Holdárnyék első kötetének megjelenésekor született meg – és mivel az Amaranth jól bejáratott név metal zenei körökben (ld. még a Nightwish azonos című dalát, vagy az Amaranthe zenekart), ráadásul a főszereplőt is így hívják benne, jó ötletnek tűnt (ráadásul kellőképpen nem magyar és nem férfi vagy női név, ami sajnos egy magyar férfi írónak szinte már-már létszükséglet, ha YA regényt ír). Azt csak később tudtam meg, hogy ezt a növényt (amit a görögök az édes feledés, az öröklét növényének tartottak) magyarul a meglehetősen szaftos disznóparéj néven ismerik – mondhatjuk, hogy ezt megszívtam. :D
Végezetül, mit gondolsz, melyiket nehezebb megírni egy történetben, az első vagy az utolsó sort?
Szerintem egyiket se nehéz megírni. Jól megírni viszont nagyon is nehéz tud lenni. Az Oculusnál például megvolt az első mondat, ahhoz nem nyúltam már többet, ugyanígy A Liliom Koránál. A minden idők top 10 legjobb első mondatainak listáján viszont egyik sem szerepel, ott olyasmik vannak, mint pl. Moskát Anita Horgonyhelyének első mondata, az „Itt nem szülhetsz!” vagy a „Kopp, kopp, kopp, platty.” mondat J. Goldenlane A szélhámos és a varázsló című regényéből. Ilyen szerzőktől érdemes első mondatot írni tanulni!
Ami számomra íróként sokkal nehezebb, az az, ami az utolsó sor után történik. Az ember korrekt lezárásra vágyik, egy jól behatárolható végre, jutalomra a jóknak, büntetésre a rosszaknak – vagy legalábbis arra, hogy tudja, hogy mi történik az utolsó sor után. Pedig az élet nem ilyen. Nincs lezárás. Az Oculusszal pont ezzel az elvárással mentem szembe, és meg kell mondanom, egyszerre nagyszerű és iszonyatos érzés. Ott függ az utolsó sor, mint valami függöny, és majd’ megőrülök, hogy félrehajthassam, és lássam, mi történik, amikor másnap reggel felkapcsolódik a villany, hogy lássam, ki van talpon, és miféle szörnyű vihar tombol a lelkében, miközben azt kívánja, bár ne ő lenne talpon... (Na tessék, már fel is hajtottam, és kukucskálok amögé a függöny mögé!) Ez egy természetes emberi vágy, bennem is megvan. Nem bírjuk, ha úgy tombol a vihar, hogy mi nem látjuk. Gonoszok vagyunk, mindnyájan, de legalábbis szadisták. Valahol mind olyanok vagyunk, mint a Szellem: ha csak gondolatban is, de kísérletezünk, kíváncsiságunkban nem törődünk azzal, kin gázolunk át, kinek a szenvedéséből kovácsolunk történetet. És bizony így van: a legnagyobb szadisták mi, írók vagyunk!
Még egyszer nagyon szépen köszönöm! ^^
Én köszönöm, ez nagyon jó volt! :D
_____________________________
Ennyi lett volna ez az interjú, remélem, tetszett nektek, én nagyon élveztem írni a kérdéseket, valamint később olvasni Péter válaszait is. :)
Elérhetőségei:
Moonshadow
Moly.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése