2018. április 16., hétfő

Kipp-kopp!

Sziasztok! Remélem, hogy olvassa még valaki ezt a bejegyzést, és nem csak magam vagyok itt. Tudom, hogy csak ismétlem magamat (már sajnos több, mint egy éve), de rettenetesen sajnálom, hogy elhanyagoltam a blogot. 
Elsősorban tőletek szeretnék elnézést kérni, mert mégis csak ti vagytok az olvasóim, miattatok jutottam el én is, meg a blog is oda, ahol tart most, és (jogosan) gondolhatjátok igazságtalannak, amit itt műveltem ezen az oldalon. A semmit, gyakorlatilag.



Az elmúlt másfél évre egy igazi harcra tekintek vissza, annyi nehézség történt. Tudom, hogy nem tanácsos magánéletbe belefolyni egy közösségi oldalon, viszont úgy gondolom, hogy ez egy személyes blog, ahol az itt lévőkkel (még ha számítógépen keresztül is) szoros kapcsolatot ápolok, és joguk van tudni nekik, hogy mi miért történt.
Röviden és tömören: elkerültem Kaposvárra. 2016 végén egy hatalmas lehetőség tárult elém, és egy igazi elit gimnázium tagja lehettem. Hülye lettem volna visszautasítani ezt az ajánlatot, így hát fogtam minden cuccomat, és leléptem kétszáz kilométerrel arrébbra a családomtól, hogy új impulzusok érjenek. Akkoriban rettenetesen ambíciózus voltam, makacs, céltudatos és határozott, így gondoltam, nem jelenthet problémát, ha "kiruccanok" megvalósítani az álmaimat egy gimnáziumban. 
Viszont nagyot estem a magas lóról, hiszen kiderült, hogy egyszerűen képtelen voltam megfelelni az ottani elvárásoknak. Bekerültem a sok gazdag, sznob kölyök közé, és én lettem a "lökött pesti lány", mert más voltam, mint ők. Nem bántak túl szépen velem, de ezt akkor a világon nem vallottam volna be senkinek sem, annyira elvakítottak engem az ambícióim. Sejthetitek, nem volt túl sok barátom. Nem igazán találtam meg ott a helyemet, de ezt nem könyveltem még el bukásnak, hiszen én elsősorban a tudás miatt mentem olyan messzire.

Sajnos sosem bírtam megütni azt a tudásmércét, amit az a gimnázium diktált. Tanulhattam én egy héten keresztül minden éjjel egy irodalom témazáróra, akkor is csak hármas volt a legjobb jegy, amit szereztem belőle. Túl sok mindent kellett tudni túl sok tantárgyból, mindenből az emeltszintű érettségire készítettek fel minket. Könyörgöm, még rajzból is minden héten dolgozatot írtunk! 
Emiatt a sok stressz miatt elkezdett egy kis szorongás kialakulni bennem, ami miatt sajnos gyakran lebetegedtem. Meg hát persze az se segített, hogy két oldalról állandóan azt kaptam, hogy hülye vagyok, nem érdemlem meg, hogy annak az elit közösségnek a tagja lehetek, valamint hogy milyen lökött vagyok, amiért olyan messzire mentem tanulni. Elkezdett fájni a hasam, aminek a fájdalma így egy idő után egyre csak erősödött. Ha ilyen görcs tört rám, mozdulni sem tudtam konkrétan, és semmilyen gyógyszer nem hatott, csak szépen meg kellett várnom, hogy pár óra múlva abbamaradjon.


Idén szeptemberben viszont már nagyon elfajultak a dolgok. Olyan szinten, hogy ezek a fájdalmaim (a korábbi kéthetente egyszeri alkalomról) napi szintesek lettek, és egyik délután teljesen váratlanul összeestem a kollégiumnak a folyosóján, és azonnal bevittek a sürgősségire. Nos, azon kívül, hogy eltöltöttem ott nyolc órat (annyi idő alatt egyébként már a fájdalmaim is elmúltak, köszi, magyar egészségügy), semmi nem derült ki. Így kaptam egy beutalót a kórházba, ahol egy egész héten keresztül kivizsgáltak, és sikeresen megállapítottak, hogy ez csak és kizárólag lelki probléma. Túl sok stressz ért több irányból is. 
Viszont ott volt az a fránya büszkeségem, ami miatt képtelen voltam bevallani, hogy igen, ez egy komoly probléma, amit igenis orvosolni kell valahogy: esetleg kevesebbet, de eredményesebben tanulni, nyújtani két lecke között, vagy éppen iskolát váltani.
Sajnos a történet szomorú vége az lett, hogy 2018. január végén borzalmas félévi jegyekkel zárva azonnal vissza kellett költöznöm a családomhoz és iskolát váltanom, mert sanszos volt, hogy év végén hasonló átlaggal már csak annyit mondanak, hogy viszontlátásra. 

Ez számomra mindenképpen egy tragikus élmény. Először is, a legszebb szavakkal élve és még finoman is fogalmazva, de összezúzták a régi énemet. Azt az ambíciózus lányt, aki vidáman kopogott be a kollégium ajtaján. Először eltiporták, majd megalázták, és porrá zúzták. Egy kicsit a büszkeségem is odaveszett. Az agyamban már csak az maradt meg az önképből, amit az ottaniak mondogattak, hogy tehetségtelen, buta és haszontalan vagyok. Őszintén, ezek után kinek van kedve újra kritikákat írni? Megmondták, hogy nekem ehhez semmi érzékem nincsen. Drámaian hangozhat, elhiszem, viszont azt meg kell érteni, hogy hatalmas nagy kudarcként kezelem Kaposvárt, amin még nehezen tettem túl magamat. Magabiztosan léptem be az iskola kapuin, és bőröndökkel a kezemben úgy jöttem ki másfél évvel később, mint egy robot. Éjszakákba nyúlóan tanultam lelkiismeretesen mindenre, és miért? Hogy másnap mindenből egyesre feleljek. Még a kávé sem segített az akkori állapotomon. De igazából azt sajnálom az egészben, hogy az a sok tanulás mind pocsékba ment, hiszen semmi sem maradt meg belőlük. 



Legyen ez tanulság mindenki számára, hiszen bármennyire is tűnhet jó ötletnek vagy éppen sorsszerűnek valami, néha jobb a biztosra menni, és a családdal maradni békességben. Gimnázium vagy középiskola, tök mindegy, ugyanazt az érettségit kapod meg mindkettőtől. Viszont annak az eredménye csak és kizárólag tőled függ, és nem attól, hogy elit gimnáziumba jársz-e vagy sem. 
Én erre nagyon sokáig képtelen voltam rájönni. Szabadidőm az egyáltalán nem volt. Beértem délután háromkor a koliba, onnantól kezdve hajnali kettőig folyamatosan tanultam, majd ötkor keltem, hogy ismételjek. Nem olvastam, nem sorozatoztam, és szinte már azt se tudtam pontosan megmondani, hogy mi az, ami kikapcsolódást jelent számomra. 

Így három hónappal az iskolaváltás után kezdek egy kicsit magamhoz térni, és csak most látom be, hogy mennyire rossz hatással volt rám az az iskola. Viszont félreértés ne essék, ettől függetlenül mégis nosztalgikusan emlékezem vissza azokra az időkre. Mert igen, nehéz volt és megpróbáltató, viszont sokkal önállóbb lettem a kollégiumi életnek köszönhetően, és új szemszögből láthattam meg a világot, amiért tényleg hálás vagyok. Szép volt, jó volt, de vissza azért nem mennék. 
Ezzel a bejegyzéssel most egy kicsit magamban is le szerettem volna zárni a dolgaimat. Még egyszer elnézést kérek, amiért nem hoztam bejegyzéseket. 

További szép napot mindenkinek! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...