Könyvkritika: Ransom Riggs - Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

„Fordulatos, ​megindító, sajátos hangulatú regény. Izgalmasan társítja a furcsa régi fényképeket a felejthetetlen történettel.” 

John Green, a New York Times újságírója, több sikerkönyv szerzője

Egy rejtélyes sziget 

Egy elhagyott árvaház 

Egy különös fényképekből álló gyűjtemény

Ez vár felfedezésre a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című felejthetetlen regényben, amely a fantázia és a fotográfia elegyéből kever izgalmas olvasmányt. Történetünk kezdetén rettenetes családi tragédia indítja útnak a tizenhat esztendős Jacobot egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy Vándorsólyom kisasszony gondozottjai nem csak különlegesek voltak, de talán veszélyesek is. Lehet, hogy nem véletlenül száműzték őket egy kietlen szigetre. És valamiképpen – lett légyen ez bármilyen valószínűtlen – talán még mindig élnek. 

Ez a nyugtalanító, réges-régi fényképekkel illusztrált regény élvezetes olvasmány felnőtteknek, tiniknek és bárkinek, aki élvezi a hátborzongató kalandokat.

________________________

Különleges - nem hiába adta pont ezt a címet neki Ransom Riggs. Ezzel itt most nem a gyerekekre utalok, mert természetesen ők is azok voltak, de ez az író elérte azt, amit én még egy könyvnél sem tapasztalhattam. Minden egyes fejezet elolvasása után én is egyre inkább különlegesebbnek érezhettem magamat. Szinte már én is a Madár védelmező szárnyai alá kerültem. 

Nagyon szépen köszönöm a Kossuth Kiadónak, hogy elolvashattam ezt a könyvet!

Jacob másnak érzi magát, mint a többiek. Már kiskora óta nem érti, hogy a vele egykorúak miért szeretik annyira azt a sok károsító dolgot csinálni, mint az ivás, a bulizás és a drogozás. Ő sokkal inkább a nagyapja történeteit hallgatja. Azokat a történeteket, amik a második világháború idejében játszódnak, és amiben Vándorsólyom kisasszonyról, valamint az ő különleges gyermekeiről van szó. 
Amikor még kicsi volt, olyan akart lenni, mint a nagyapja: igazi kalandor, aki bátor és önfeláldozó, és persze találkozni akart a gyerekekkel is. Ám egyre idősödvén felmerült benne a kérdés, hogy tényleg igazak-e azok a  történetek. Mire 16 éves lett, teljesen elvesztette a hitét vele kapcsolatban. 
De egy tragédia végett Jacob azonnal Wales-be akar utazni, hogy kiderítse, hogy igazak-e a nagyapja történetei. Azonban ennél sokkal, de sokkal több dolgot sikerült feltárnia. Olyan dolgokat, amiknek csak az ő tudása lehet a kulcsa. 

Pár évvel ezelőtt a nővéremmel bukkantam rá az egyik könyvesboltban. Ő azonnal beleszeretett már első látásra a könyvbe, én azért eléggé kételkedtem benne. Most őszintén, ha először pillantjuk meg, nem horrorisztikus ez a borító? Az biztos, hogy nem hétköznapi. Hosszú, mit sem sejtő cím, egy lebegő kislány és mindez fekete-fehér színhatásban tálalva. 
A könyv olvasása után viszont azonnal megváltozott róla a véleményem. Ez a borító egyszerűen zseniális! Minden egyes kis elemnek rajta külön története van, és a fejezetek olvasása után áll csak össze a kép, hogy mi, miért és mihez társul. Elképesztő, komolyan mondom. A címével azonban még mindig vacillálok. Nagyon tetszik, mert egyedi és szerintem nem is lehetett volna jobb névvel illetni a történetet, de annyira hosszú, hogy elfáradok, mire kimondom!

Maga a sztori már a legelején elvarázsolt. Abraham Portman, meg az ő rejtélyes múltjának egy-egy darabjai rabul ejtettek, már alig vártam, hogy még több dolgot tudjak meg a gyermekekről és az Emmával való kapcsolatáról. Bár azért elég bizarr, nem? Ennyi év után a lány összejön a régi szerelme unokájával. Ettől egy kicsit Amerika Kapitány feelingem lett. :D 

Jacob szerintem egy hihetetlenül bátor karakter, még ha nem is tekinti magát annak annyira. Csodálattal olvastam, hogy ura tudott lenni a képességének, ha én lettem volna a helyében, attól félek, hogy az előtörő pánikrohamomtól, hogy egy üres közelít felém, és csak én látom őt, ezáltal tőlem függ mindenkinek az élete, mindenkit megölettem volna. Tetszett a furcsasága, hogy más volt, mint a többi fiúfőszereplő, akikhez volt szerencsém. De ha már itt tartunk, ez mindenkire érvényes. Annyira imádtam a másságukat és a különleges képességeiket, de tényleg! 
Ami az elején kiakasztott, az az, hogy szinte semmi huszonegyedik századi technológia nem szerepelt benne. Ha nem mondják, hogy az 1940-es évjárás az a múlt, simán elhiszem, hogy valahol akörül játszódhat a történet. A sok tájszólásba már néha egy kicsit beleszédültem, de végül is jól használta őket az író, úgyhogy különösebben nem volt bajom velük, csak mondom: furcsa.
De ezért imádom annyira.

Ransom Riggs stílusáról még néhány szót azért megejtenék. Tudtommal ez volt az első regény, amit megírt, de esküszöm, hogy olyan hangulatom volt a könyv olvasása közben, mintha egy profi irományával lenne dolgom. A kreativitás, a gördülékenység és az egyediség - ez számomra Ransom Riggs. Ráadásul azok a képek! Annyira hátborzongatóak és érdekesek, hogy konkrétan minden új fotó fölött vagy tíz percet elidőztem, hogy jó alaposan végignézhessem őket, és minden részletre felfigyelhessek. Komolyan, néha már nem tudtam eldönteni, hogy most a képek köré írta a történetet, vagy az ötletéhez keresgélt megfelelőket. Zseniális!
Amit egy kicsit sajnálok az egészből, az az, hogy semmilyen személyleírás nem történt. Jó, tudom, azért voltak a képek, hogy láthassuk, hogy ki milyen, de szó szerint, semmit nem tudhattam meg róluk. Hogy ki alacsony, magas, szőke vagy barna hajú... Nem nagy probléma, de egy kicsit bökte a csőrömet olvasás közben.

Összességében egy hihetetlenül izgalmas és érdekes regényhez lehetett szerencsém, a képek azok engem teljesen elvarázsoltak és még hozzá egy új kedvenc íróval is gazdagodhattam. A könyv vége az szerintem elég laposra sikeredett, de ennek ellenére ugyan olyan izgatottsággal várom a folytatást, mint ahogyan korábban első rész olvasását.
A fantasy rajongóknak mindenképpen tudnám ajánlani ezt a regényt, mert szerintem őket is ennyire le fogja nyűgözni, mint engem. De igazából bárki elolvashatná véleményem szerint, van benne humor, kaland és akció is, de van egy olyan érzésem, hogy nekik annyira nem fog átjutni a történet hangulata.

___________________________ 

,,Mindig tudtam, hogy az égbolt tele van rejtélyekkel – de mostanáig nem jöttem rá, hogy a föld is tele van velük." 

,,Hatéves koromban úgy gondoltam, ha csupán fele annyira izgalmas életre vágyom, amilyen Portman nagyapáé volt, felfedezőnek kell lennem. (…) 

Otthon úgy hírül adtam törekvéseimet, hogy a szememhez kartonpapír hengert szorítva vonulásztam fel és alá, és addig kiáltoztam, hogy "Föld! Föld" meg "Kikötéshez felkészülni!", amíg szüleim ki nem zavartak. Azt hiszem, attól tartottak, hogy nagyapám olyasfajta álmodozással fertőz meg, amelyből sosem gyógyulok ki – s hogy ezek a fantazmagóriák beoltanak a gyakorlatiasabb ambíciók ellen –, így aztán egy nap anyám leültetett, és elmagyarázta, hogy nem lehetek felfedező, mert a világon már mindent felfedeztek. Rossz évszázadban születtem. Úgy éreztem, rútul becsaptak."

Könyv további részei: Üresek városa, Lelkek könyvtára

Kiadó: Kossuth Kiadó

Kiadás éve: 2011.

Könyvkritika: A. M. Aranth - A Liliom Kora

A ​​Város otthon, béke, biztonság.

Lily, amióta az eszét tudja, a Városban élt. A Város volt hazája, táplálója és élete. Egy nap azonban, amikor rejtélyes emberek rabolják el, rá kell döbbennie, hogy a mélyben a Város szörnyű titkokat rejt: az utcák kövei alatt, a dübörgő gőzgépeknél és kavargó csatornajáratoknál is mélyebben iszonyatos sötétség lapul, amellyel egyedül ő veheti fel a harcot.

Vincent mindent elvesztett. A lány, akiért az életét is odaadná, eltűnt. A nyomozás során a férfi mindennel és mindenkivel szembeszáll, hogy visszakaphassa – közben nem is sejti, hogy ellenségei már rég kivetették hálójukat, és minden lépés csak közelebb viszi a végzetéhez.

Közben megállíthatatlanul közeledik újév napja, egy új korszak hajnala, amikor a Város acél szíve lángra lobban és ünneplő embertömegek lepik el a ködlepte utcákat. És egyikük sem tudja, hogy közben éhes szempárok milliói, mint megannyi csillag pislognak a Városra a külső sötétségből.

Mert a Város már nem csak otthon és béke, hanem egy ősi, titkos háború frontvonala, amely egész világok sorsát dönti el.

__________________________

Az Oculus olvasása után tudtam, hogy ezt a könyvet is muszáj beszereznem. Mikor megkaptam, az első gondolatom az volt, hogy milyen rövid is ez a regény. 137 oldalas, ami úgy kábé az Oculusnak az egyharmada. Azonban mikor nekiláttam az olvasásának engem már nem érdekelt, hogy mekkora is a terjedelme ennek a könyvnek. 

Köszönöm szépen a Főnix Könyvműhely kiadónak, hogy értékelhetem A Liliom Korát!

Lily és Vincent is ott él. A Városban. A tökéletesnek, biztonságosnak tűnő Városban. Mert hát az, nem? Hiszen ott nőttek fel, ott tanultak, ott dolgoznak, mindent tudnak a Városról. Vagy legalábbis azt hitték. Egy nap azonban Lilyt elrabolja pár ismeretlen alak, ami végett rájön, hogy semmi sem igaz abból, amit arról a helyről tudott, ahol él. Tele van titkokkal és rejtélyekkel, amiket egyedül ő képes megoldani.

Vincent egy Szabad nyomozó. De egy nap mindenét elveszíti. Lily eltűnik, ezért mindent és mindenkit felkutat azért, hogy visszaszerezze azt, akit a legjobban szeret. Keresése során egyre több megválaszolatlan kérdés merül fel benne a Város kapcsán, amire senki sem tud választ adni. Mi a Város titka? Hogy jött létre? Honnan van élelem? Egyre több és több a kérdés, de hol az igazság mind közül?

Imádtam - kövezzetek meg, de már nem tudok erre mit mondani. Az első oldaltól kezdve magával ragadott a történet, egyszerűen képtelen voltam letenni, csak olvastam és olvastam, és azt vettem észre, hogy már a végére is értem. Ó, de még milyen végére!

Először is, a szereplőgárda nagyon a szívemhez nőtt. Tetszett Lily belevalósága, Gregor kötelességtudata és Vincent kitartása. A történet leginkább az utóbbi szereplő szemszögéből íródott, és éppen ezért is lett ő a kedvenc karakterem a könyvből. Tetszett, hogy a Lily iránt érzett szeretete ennyire megmakacsolta és kitartásra buzdította. Persze, voltak kételyei és félelmei, de mindet legyűrte, hogy megtalálhassa a lányt, ami szerintem elég bátor dolog.

Az alaptörténet az elején nem hozott annyira lázba. Persze, tetszett, de valamiért mégsem éreztem azt, mint az Oculusnál, hogy muszáj lenne beszereznem. De végül nagyon is jól tettem, hogy elolvastam, mert rengeteg kérdést merített fel bennem: Számomra egy hely, vagy egy személy az otthon? Mi nekem az otthon fogalma? Mindent tudok arról a helyről, ahol élek?

A disztópikus világ is tetszett, ahol játszódott a történet. Persze, azért nem élnék ott szívesen, tekintve, hogy kivájnák a szívemet valami félőrült szektások, de maga a felépítése engem elvarázsolt. Hogy jobban megértsétek, a Várost meg a benne lévő szektát talán a macskámhoz tudnám a legjobban hasonlítani. Kívülről szép, puha, akit mindenki elfogadna magának, mondván, hogy ez tökéletes, aztán összezárnak vele egy délutánra egyedül, és azt veszed észre, hogy mindenhol ilyen tíz centis hegek vannak a testrészeiden, és az ágy alatt elbújva, hogy még véletlenül se vedd észre, hogy ott van, lesből letámad rád, mondván, hogy te oda nem ülhetsz le, mert ez az ő területe.

Esküszöm, tisztára, mint A Liliom Kora, csak egy icipicit átdolgozva. 

A borító gyönyörű - teljesen visszaadja a hangulatát és a lényegét a könyvnek. Titokzatos, veszélyes és misztikus, pont úgy, ahogyan tudnám jellemezni a történetet.

Rájöttem, hogy miért nem olvasok olyan gyakran novellákat. Az a baj velem, hogy nem bírok egy történet után nyugton ülni a fenekemen. Engem érdekel a folytatás, hogy mi lesz a fő- és mellékszereplőkkel, de úgy legalább két köteten keresztül. Sajnáltam, hogy ilyen rövidre sikeredett megírni, de mégsem mérgelődöm miatta, mert kerek lett a vége, ami ráadásul tetszett is. Az epilógusról meg már ne is beszéljünk, miután elolvastam, úgy kellett engem a szobámból összekaparniuk a szobatársaimnak. Zseniális, tényleg, egyáltalán nem számítottam rá, de mégis beleillett a sztoriba.

Összességében egy hihetetlenül kreatív történetet alkotott nekünk ismét A. M. Aranth. A terjedelmébe azért bele tudnék kötni, tekintve, hogy ilyen izgalmasan lett lezárva a könyv, de a sok kaland és izgalom, ami az olvasása mellé járult az így kiegyenlíti ezt az érzésemet.

Ha tetszett nektek az Oculus, akkor ezt is muszáj lesz elolvasnotok, azonban ha egy kis gyors, gondolkodós történetre vágytok, akkor is ajánlom figyelmetekbe ezt a novellát, mert higgyétek el, nagyon jó lett!

_______________________________

,,– Ha túlsokáig nézel farkasszemet a sötétséggel, azt hiszem, elkezdesz hozzá hasonlítani. Nálam tovább pedig még senki sem bámult a homályba."

Könyv további részei: -

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás éve: 2015.

Könyvkritika: Anna Banks - Poszeidón

Emma barátnőjével, Cloe-val nyaral a tengerparton, amikor egy aprócska baleset során megismerkedik a jóképű Galénnal. Ez a találkozás valóban a véletlen műve? Emmának nincs lehetősége ezt kideríteni, mert egy tragédia beárnyékolja ottlétüket. A lány, miután hazatér, nehezen képes feldolgozni a traumát. Ekkor váratlanul ismét fölbukkan az ibolyakék szemű idegen. 

Galén, a szirén herceg a szárazföldön kutat egy lány után, akiről azt hallotta, hogy talán ő az utolsó élő szirén, aki egyesítheti a tenger mélyén élő két uralkodóházat. Bár erőteljes kötődésük azonnal érezhető, Galén még sincs teljesen meggyőződve róla, hogy Emma az, akit keres. Végül a sok bizonyíték meggyőzi, hogy csakis Emma és különleges képessége mentheti meg a herceg országát. Galénnak szüksége van a lány segítségére – bármilyen kockázattal jár is. Vajon képes lesz Emma beváltani a hozzá fűzött reményeket? És vajon összefonódhat két ennyire különböző világ?

______________________________

Tavaly, mikor először a kezem ügyébe került ez a könyv, szinte azonnal megbabonázott. Úgy éreztem, hogy nekem valamilyen úton-módon be kell szereznem ezt a regényt. Mikor alkalmam nyílt olvasni belőle egy pár fejezetet, kissé elment a hangulatom úgy mindentől.

Nem tetszett. Bevallom őszintén, engem nem nyűgözött le. Nem éreztem azt, hogy én falom minden sorát a történetnek. Csalódott voltam. Nem a könyv miatt, hanem úgy általánosságban, hogy volt egy tök jó megérzésem, de végül mégsem vált igazzá. De idén újra kísértésbe estem. Azt gondoltam, hogy a fene egye is meg, még mindig úgy érzem, hogy nekem ezt a könyvet valamiért muszáj kiolvasnom. Így hát adtam neki még egy esélyt.

Ezúttal is szeretném megköszönni a Maxim Könyvkiadónak, hogy értékelhetem ezt a regényt!

Őszintén, nem tudom, hogy mi volt velem tavaly, hogy unalmasnak tartottam a könyv elejét, mert esküszöm, mindent tudok mondani a Poszeidónra, csak pont azt nem. 

A történet elején Emma a legjobb barátnőjével a tengerpartra látogat nyaralni, ahol a homokon sétálgatva bele nem botlik (vagy inkább ütközik) Galénbe, a szirénbe. A lány valami különös, szinte semmiből jött vonzalmat kezd érezni a fiú iránt, amit egyszerűen semmivel sem tud magyarázni. 

Galén mindeközben úgy érzi, hogy rátalált arra, amit egészen idáig keresett. Az elsődleges célját elérte, hogy rálelt az egyetlen szirénre, aki képes lenne kibékíteni a két tengeri királyságot. Azonban mintha ez valami mással is együtt járna. Galén most már úgy érzi, mintha a jobbik felét találta volna meg. De hát honnan kellene tudnia, hogy ez az érzés kétoldalú-e?

Mikor Emma a legjobb barátnőjével, Cloe-val a tengerbe merészkedik, egy súlyos tragédia végett a lány úgy érzi, hogy soha többé nem akar a vízbe merészkedni. De ha Emma tényleg szirén, mint ahogyan azt Galén gondolja, akkor hogy fogja elérni, hogy egyesítse a két tengeri királyságot? A fiú mindent bevet azért, hogy megerősítse az álláspontját, és megmenthesse a népét, de mi van akkor, ha ez a mentőexpedíció azzal járna, hogy örökre elveszítse a másik felét? Mit kell választania, ami hercegként a kötelessége, hogy a törvényt betartsa, és ezzel megmentse a népét, vagy a szerelmet, ami az Ő és Emma boldogságának is a kulcsa?

Annyira vegyes érzéseim vannak e könyv kapcsán. Hol sírtam, hol nevettem. Hol boldog voltam, hogy iszonyat mérges. Hol büszke, hol csalódott. De mégis így ezekkel az érzelmekkel együtt gondolom azt, hogy ez a könyv most már nem csak a borítója szépsége miatt babonázott el, hanem a történet kivitele miatt is. Tetszett ez a szirénes alaptörténet mitológiákkal társítva, még sosem olvastam ilyet korábban, de most különösen felkeltette az érdeklődésemet. Aztán ki tudja, lehet, hogy mostantól kezdve csak ilyen vízi történeteket fogok olvasni?

Bírtam Emmát. Nem vált kedvenc karakterré, de mindenképpen ki szeretném emelni a bátorságát és a belevalóságát. Tetszett, hogy mindig tisztában volt az elsődleges feladataival, és sosem hagyta, hogy valamilyen hátráltató tényező az útjába álljon. 

Egy Galénbe meg nem bánnám, ha én is bele futnék nyáron, a Balaton partján. Úgy el tudnám viselni, maradjunk annyiban. Lehet, hogy apáék egy kicsit meglepődnének, ha egy szirén herceggel állítanék haza a párnapos kiruccanásból, de mindegy.

A mellékszereplő gárda is elég nagy nyomot hagyott bennem. A Raina és Tóraf páros szerintem örökre a szívemben marad, imádtam minden közös jelenetüket. Viccesek, aranyosak, és tökéletesek együtt, kell ennél több?

Anna Banks stílusa engem teljesen magával ragadott. Minden mondat olvastatta magát, haladtam sor, sor után, és a következő pillanatban meg már azt vettem észre, hogy sokkolt állapotban ülök a becsukott könyv felett, és próbálom felemészteni az elmúlt háromszáz oldalban történteket. Könnyed volt, amit kikapcsolódás gyanánt mindig szívesen olvasnék, csak aztán az a baj, hogy megint azon kapnám magamat, hogy öntudatlanul bámulok magam elé, hogy hogy tudott ilyen függővéget alkotni Anna ismételten. De nem baj, a mazochista énem általában győzni szokott ilyenkor, és nem fosztom meg magamat az ehhez hasonló élményektől.

Az egyedüli dolog, ami nem tetszett, az a nézőpontok közötti ugrálás. Hol E/1.-ben olvashattunk a történtekről, Emma gondolataiba mélyedve, hol E/3.-ban mindenkiében együttvéve. Vagy E/1., vagy E/3., kész, nincsen kombinálás, mert belefájdul a fejem! 

Szerintem kegyetlenség lenne, ha azt mondanám, hogy csak a fiataloknak ajánlom ezt a könyvet, tekintve a young adult címkéjére. A Poszeidónban van szerelem, humor, kaland, fantázia és mitológia is egyaránt, ami kábé minden korosztály számára megfelelne. Személy szerint nagyon tetszett ez a regény, már alig várom, hogy a többi részét is beszerezhessem, és kideríthessem, hogy hogyan boldogulnak a továbbiakban Emmáék hol a szárazföldön, hol a vízben.

____________________________

– Miért? Szakított veled? – Leül mellém, és lefejti kezemet az arcomról. – Azért hagyott ott, mert nem feküdtél le vele? 

– Anyu! – sikítom. – Nem! 

Elrántja a kezét. 

– Úgy érted, lefeküdtél vele? 

Remeg az ajka. Ez nem lehet igaz. 

– Anyu, mondtam már, hogy nem járunk! 

A kiabálás nem szerencsés ötlet. A szívverésem a halántékomon dübög. 

– Még csak nem is jársz vele, mégis lefeküdtetek?

Könyv további részei: Triton, Neptun

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2012.

Könyvkritika: A. M. Aranth - Oculus

Mit ​​tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.

______________________________

Kerültél már olyan szituációba, amikor egy könyvről hirtelen azt sem tudtad, hogy mit gondolj? Amikor annyira elszomorított egy-egy jelenet, hogy küszködtél a könnyeiddel, de ennek ellenére imádtad minden egyes sorát? Amikor becsuktad az utolsó oldal után a könyvet, csalódott voltál, hogy vége, de egyben elégedett is? Nem? Pedig A. M. Aranth Oculus című könyvénél erre lehet számítani.

Szeretném ismételten megköszönni a Főnix Könyvműhely kiadónak, hogy elküldték nekem ezt a csodát, és értékelhetem!

Mikor megkaptam a könyvet, azonnal extázisba estem, rögtön nekiláttam az olvasásának, de sajnos az iskola és a rengeteg tanulás végett képtelen voltam napi két oldalnál többet haladni vele, bármennyire is szerettem volna az ellenkezőjét. Sokáig tartott, mire végeztem a művel, de őszintén szólva én ezt egyáltalán nem bánom. Hogy miért is? Mert így legalább több ideig éldegélhettem abban a disztópikus, különleges, egyedi világban olyan bátor és makacs emberek között, mint a főszereplő, Truth, amit A. M. Aranth alkotott. 

Ebben a könyvben nincsen olyan, hogy béke. Vagy éppen boldogság. Még Föld sincsen. Egy olyan bolygón játszódik a történetünk (azon belül is Új-Dublin-ban), ahol az emberek 40-45 éves korukra megvakulnak egy parazita miatt. Ezért fizetnek bizonyos családoknak, hogy adják el az Időseknek a gyerekeiket, hogy Ők legyenek a szemeik, egyszóval az Oculusaik. A fiatal agyát összekötik az Idősével, akinek onnantól kezdve ő a szolgája lesz. Elveszíti a családját, a barátait, a jogát, az értékeit, a személyiségét és még a nevét is. Onnantól kezdve ő már nem ember. Nem személy. Oculus.

A történet főszereplője, Truth Dunn is Oculussá válik, még pedig egy Idős híres tudósnak a szolgájává. Ám a lány idővel rájön, hogy hazudtak neki. Hiszen hogy vesztheti el egyik pillanatról a másikra a személyiségét? Bárki bármit is tesz, ő örökké Truth Dunn marad, akár tetszik az embereknek, akár nem. A lány minden erejével küzd az Oculus lét ellen, lassan úrrá lesz rajta a fájdalom, a depresszió és az öngyilkossági hajlam. Már csak egy dolog élteti: megtalálni a parazitára a gyógymódot, hogy senkinek se kelljen többet Oculusnak lenni.

Aoi Kane, Truth legjobb barátnője mindeközben azon van, hogy eltörölhesse azt a dolgot, amit Oculus néven emlegetnek, ami teljesen tönkreteszi testileg és lelkileg azt az embert, akit mindennél jobban szeret a világon. De azt nem sejti, hogy milyen kockázattal is jár mindez.

Döbbenetes. Amit A. M. Aranth itt alkotott, az valami zseniális. Minden egyes elem, szereplő, mozzanat tökéletesen ki volt dolgozva, megmagyarázva, de mégsem túlcifrázva, hogy követhetetlen legyen. Tetszett, hogy ebben a könyvben nem létezett olyan, hogy "jó", vagy "rossz" valaki. Az író a saját fantáziánkra hagyta, hogy kit milyen embernek tekintünk, ugyanis mindenkinek volt egy saját véleménye, nézete a politikáról, a társadalomról, amit akármilyen szemszögből is olvashattunk ésszerűen lett felépítve, de nem tökéletesen, így bárki bármikor beleköthetett.

A. M. Aranth stílusába pedig teljesen beleszerettem. Nagyon ritka az efféle reális írásmód, amit ő is alkalmazott. Nem volt első pillantásos szerelem, gonosz mostoha, sem másfajta klisé amikre általában a többi könyv épül. Csak a kőkemény igazság, a nagybetűs avaloni élet rejtelmeivel és árnyoldalaival. Mindig is vevő voltam az ilyen stílusú írókra.

Truth rettenetesen a szívemhez nőtt a könyv olvasása alatt. Tetszett a bátorsága, a makacssága, a tudásvágya és a kötelességtudata. Sok mindenen ment keresztül, és bár lehet, hogy volt egy-két gyenge pillanata, végig kitartott és szembenézett a félelmeivel, ami miatt az összes tiszteletem az övé.

Aoi Kane-nel pedig nem tudom, hogy mi volt. A könyv elején nagyon bírtam, mert végül is segített Truth-nak talpra állni, valamint hamar megkedveltem a merészsége és a lazasága miatt. De sajnos nem volt képes megérteni a dolgok súlyát. Hiába akarta bármivel is leállítani Truth Aoi-t, a lány állandóan a saját feje után ment, ami nem feltétlenül egy rossz tulajdonság, csak elég érdekesen jöttek ki a dolgok miatta a könyvben, és éppen ezért ment át ő nekem a semleges karakterek közé.

A mellékszereplő gárdával is teljesen meg vagyok elégedve. Kezdve Verity (az elején labilis) személyiségével. A könyv kezdetekor ő volt az, aki megcáfolta a "nincsenek rossz karakterek" nézetemet. Sőt, egyenesen gyűlöltem őt. Egyszerűen képtelen voltam egyetérteni a gondolatmenetével, bármilyen nemes tettet is akart ő végrehajtani valójában. Egyébként sem pártolom ezt az "erőszakkal bármit meg tudunk oldani" álláspontot.  Viszont meg tudott változni. Olyannyira, hogy a könyv végére egészen megkedveltem.

Kaleddel meg a csapatával sem volt különösen bajom, sajnos ők tipikusan a se nem túl pozitív, de negatív sem kategóriába tartoztak nálam. Abszolút meg tudtam érteni mindenkinek a helyzetét és a célját (igaz, ennek az elfogadása már egy másik téma...),  de úgy különösebb reakciót nem váltottak ki nálam.

A könyv végéről még néhány szót... Félek, hogyha azt mondom, hogy lesújtott, akkor nem fogalmazok elég erősen. Először eszméletlenül dühös voltam. Magára a helyzetre és a végkifejletre is. De őszintén szólva ez a düh hamar elszállt. Napokig kattogott az agyam végigfuttatva a "Mi lett volna ha" lehetőségeket, és rá kellett jönnöm, hogyha másképp alakult volna a történet, az nagyon el lett volna rontva. Ugyanis ez így volt tökéletes, a tökéletlen zárással. Tetszett ez a majd mindenki továbbgondolja kedve szerinti befejezés. Meglepett, mert még nem találkoztam korábban hasonlóval, de egyben teljesen le is nyűgözött.

Összességében nekem nagyon tetszett ez a könyv, és legszívesebben világgá kürtölném, hogy "Te is, és te is olvasd el ezt a könyved, mert garantált élményben lesz részed benne".  Hogy kiknek ajánlanám? A sci-fi rajongóknak elsősorban természetesen, de igazából szerintem mindenki örömét lelné benne. A kaland, a fantasy és egy kicsit a humoros könyvek kedvelői is. Mert az Oculusban mindez egyszerre megtalálható, és éppen ez az egyik ok a sok közül, amiért én ennyire különlegesnek tartom. 

____________________________________

,,Aztán Verity egy nap közölte, hogy eljött a büntetésem utolsó felvonása, és ma elmegyek a havonta megrendezésre kerülő oculus-találkozóra.

Éljen.

Oculus-találkozó. Valami bizalomgerjesztőbb nevet nem tudtak volna adni neki? Nem is tudom, valami jó betűszót mondjuk, azoknál úgysincs nyomasztóbb! RKT – Rabszolga Koncentrációs Tábor? KJMNy – Kötelező Jópofizás Más Nyomorultakkal? FRANC – Fölényesen Rommátett Arcok Neurotikus Csoportja?

Oculus-találkozó. Semmi pénzért! Akkor se mennék rá, ha fájdalmat okozna érte.

Miután fájdalmat okozott érte, elkezdtem kiválasztani a ruhámat az estére."

Könyv további részei: -

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás éve: 2016.

Könyvkritika: Kiera Cass - A korona

A PÁRVÁLASZTÓT CSAK EGY IFJÚ NYERHETI MEG. 

A HERCEGNŐNEK PEDIG CSAK EGY SZÍVE VAN.

Eadlyn Illéa első olyan hercegnője, akinek Párválasztót rendeznek, ám egyáltalán nem hiszi, hogy harmincöt kérője közül bármelyikbe is bele­szerethet. 

A versengés első heteiben kizárólag a napokat számolja, hogy mikor küldheti végre haza az összes fiatalembert. A palotában történő események következtében azonban egyre inkább a figyelem középpontjába kerül, és eközben arra is ráeszmél, hogy talán mégsem tenné boldoggá, ha magányos maradna.

___________________________

Eadlyn még mindig nem igazán tudja elhinni, hogy rá is olyan tündérmesébe illő élet várhat, mint a szüleire húsz évvel korábban. Az embert azonban a szíve időnként nagyon is meglepi… Ezért a lánynak hamarosan olyan döntést kell hoznia, amely minden korábbinál lehetetlenebbnek és fontosabbnak bizonyul.

Egyszer minden jónak vége, ez ugyan így van a Párválasztóval is, ami talán a legkedvesebb könyvsorozat az életemben. Kiera Cass valami hihetetlenül elbűvölő, varázslatos, és egyedi történetet hozott létre, kezdve az első kötettel, A Párválasztóval. Az elején nem teljesen értettem a velem egykorúak hüledezését, egyszerűen egy teljesen átlagos, lányos, nyálas, hercegnős sztorinak tartottam. De azután eljutottam kábé a tízedik oldaláig…

Rá kellett jönnöm, hogy hiába csicsás egy borító, hiába van túlértékelve a könyv, hiába határoztam el, hogy már pedig ez nekem nem fog tetszeni, egyszerűen belecsöppentem a Párválasztó varázslatos, gyönyörű, érzelmekkel teli, izgalmas kis világába, ami messze túlszárnyal minden negatív gondolatomat, amit az elején kialakítottam róla. America Singer, az első három kötet főszereplője egy rendkívül makacs, talpraesett, őszinte, csupaszív leányzó, akinek nem hogy kedve, de még csak türelme sem volt egy olyan hosszan tartó folyamathoz, mint a Párválasztó. De végül ő is úgy járt, mint én. Maxon humora, türelme, odaadása és kedvessége teljesen elmámorította. Faltam Kiera Cass sorait, egyszerűen teljesen magával ragadtak. A gördülékeny, egyedi stílusra egyébként is vevő vagyok.

Fájó szívvel végeztem a sorozat első három részével, és ezzel le is zárult America és Maxon tündérmeséje. Azonban itt még semminek sincsen vége. Körülbelül tizenhét évvel később ismételten megrendeznek egy Párválasztót, ráadásul Eadlyn hercegnőnek, az első elsőszülött lánynak a királyi családban. A főszereplőnknek először nem volt az ínyére ez a kényszerkerítés, és egyre inkább azon volt, hogy hogyan tudná elijeszteni a fiújelölteket. Rengeteg kalamajkába keveredik, nem bír uralkodni az érzésein, és végül azon kapja magát, hogy szinte az összes srác nagyon is a szívéhez nőtt. Kezdve Kyle-lal, akit már gyerekkora óta ismer, de sosem volt egymáshoz egy jó szavuk sem. Így láttam neki az ötödik rész olvasásának. A fejemben csak kavarogtak a kérdések, hogy vajon mi lesz Americával? Kit választ végül Eadlyn? Bírja majd kormányozni az elégedetlen országát, aminek a népe kifejezetten gyűlöli őt? 

A történet elején Eadlyn lecsökkenti a fiúk számát, ezennel létre is jött az Elit, melynek tagjai hat fiatal férfi: Kyle, a kreatív építész, Hale, a vicces ruhatervező, Gunner, az örökös bölcs, Ean, a csendes, de hasznos, Henri, a svéd szakács, valamint az ő tolmácsa, Erik, és Fox, a romantikus alkat.

Mivel America jelenleg kórházban fekszik, és lábadozik, Maxon meg éjjel-nappal az ágya mellett rostokol, ezért Eadlyn vállát sújtja az ország terhe, próbál igazságosan, de odaadóan kormányozni, minden kérésnek eleget tenni, és mindemellett kiválasztani a férjét, a leendő királyt. Azonban a népe állandóan csak szidja, és bántja a lányt, mintha az egész kasztrendszer kialakulása az ő hibája lenne. Házsártoskodnak vele, minden aprócseprő dolog miatt már a fejét vétetnék. Nagyon nem egyszerű most Eadlyn dolga, nem is irigylem mindezért.

Ahogyan halad tovább a történet, egyre jobban lehet érezni a változást a főszereplő személyiségében. Az előző rész úgy kezdődött, hogy Eadlyn egy erős, határozott, magának való, amolyan igazi elkényeztetett hercegnő. Azonban most már például a szolgálólányát, Neenát is képes volt magasabb fokozatra emelni. Felnőtt a mi kis főszereplők egy pár hónap alatt, képes igazságos, semmilyen előítélet nélküli, emberi döntéseket hozni, amit a korábbi önző énje nem igazán hagyott. Elég radikális változás mindez pár hónap alatt, de mindenképpen ráfért már a lányra, hogy egy kis új közegbe kerüljön, és barátokat szerezzen.

Az egyik kedvencem közülük nem más, mint Kyle. Tetszik, hogy nem hagyja elveszni a szenvedélyét, bármennyire is találják a szülei haszontalannak az építészetet. Nagy álmokat fektet bele, és rengeteg kitartást, amiért azért nálam mindenképpen egy plusz pontot érdemel. Az elszántság és az akaraterő két olyan dolog, ami számomra mindig egy rettenetesen fontos tulajdonság volt. De mindemellett imádom még a humorérzékét is, ami leginkább gúnyból és szarkazmusból fakad. Most valljuk be őszintén, nem azok a legjobb poénok a világon?

A másik pedig nem más, mint Henri. Akárhányszor megjelenik a történetben, teljesen magával ragad a jókedve, még a könyvön keresztül is érzékelhető az a pozitív kisugárzás, ami belőle fakad. Nem tudok már mást mondani rá, csak hogy „Jó, jó”.

Rettenetesen tetszik a sok csipkelődés, ami az Elit tagjai és Eadlyn között történik. A kedvencem az volt az egészből, amikor Hale a pénteki Híradóban bejelentette ország-világ előtt, hogy egyszer úgy megnevettette vacsora közben a hercegnőt, hogy kiköhögte az italát. Ilyenkor ez egy kicsit megnyugtató az ember számára, hogy még a nemesi családból származók is lehetnek olyan átlagosak és tökéletlenek, mint mi.

Furcsa volt, hogy Kiera Cass ebben a kötetben nem a szerelemre fókuszált. Persze az is megjelent benne, főleg a történet végén, de inkább a politikára, az ország kormányzására szentelt több figyelmet, hogy egy tizennyolc éves lány hogyan tudja megoldani, amit még anno a rokonai tönkrevágtak. 
Igazából nem teljesen bírom megérteni, hogy a többi ember miért értékelte le annyira ezt a könyvet ezért. Persze más, mint az előző kötetek, de attól még szerintem ugyan olyan zseniális minden egyes sora. Eadlyn egy remek karakter, okos, talpraesett, magabiztos lány, akinél szerintem nem is bírtam volna annyira, ha ilyen nagyon nyálasra írta volna meg a szerelmét az írónő. Meg még az is kifejezetten tetszett, hogy nem hagyta csak úgy sínylődni az országot Kiera. Hogy kiválassza Eadlyn a férjét, megkoronázzák, és itt a vége, fuss el véle. Minden kérdésünkre adott egy észszerű, már nem is alakulhatott volna jobban kaliberű választ.

A történet végkifejlete meg végképp letaglózott. Sejtettem, hogy nem egyszerűen Kyle-t válassza majd, mint ahogyan azt alapból ki lehetett következtetni, de hogy Erik… Őszintén, én ennek nagyon örülök. Imádtam Eikko karakterét, nyugis, vicces és tapintatos, kicsit hasonlít ilyen szempontból Maxon-ra. De ha visszagondolunk az előző részre, és visszaolvassuk az Erik és Eadyln közötti párbeszédeket, akkor csak fogjuk a fejünket, hogy hogy nem jöhettünk rá erre korábban.

Ezért szeretem én ennyire Kiera Cass könyveit. Sosem tudhatod előre, hogy mivel lep meg minket. Az igazi végén teljesen letaglózott a történet valósághű zárása, és ez itt sem történt másképp. Mert a „boldogan éltek, amíg”-ért igenis meg kell küzdeni. Mind a főhősnek, az olvasónak, és az írónak is egyaránt.

_________________________

,,– Tegyél le! 

– Miért? Csak mert királynő vagy? Ennél jobb érvre lesz szükség!"

,,De Henri átlátott rajtam. 

Megfogta a kezem, és a helyiség túlsó vége felé kezdett húzni, ahol Eikko állt. 

– En voi – jelentette ki olyan komoly hangon, amilyet tőle még nem hallottam. 

Eikko tekintete ide-oda villant közöttünk. 

– Miksi ei? 

– Lassú itt vagyok – mutatott Henri a szájára. – Nem itt. – Ezzel a szeméhez emelte az ujját. 

Szaporábban kezdtem kapkodni a levegőt. Éreztem, az életem mindjárt darabokra hullik, és rettegtem, hogy utána mi következhet. 

– Ti vagytok szerelem – szögezte le Henri kettőnkre bökve."

Könyv további részei: A párválasztó, Az elit, Az igazi, A koronahercegnő

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2016.

Mert ilyen is kell néha

Sziasztok! Az utóbbi időben elég sokat foglalkoztam könyvkritikák írásával, és most végre valahára sikerült is befejeznem egyet, mégpedig Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Tasnádi István könyvsorozatának első kötetét, az Időfutár - A körző titkát. Arra gondoltam, hogy megosztom veletek egy külön bejegyzésben. Összesen 1131 szavas, szóval messze eltörpül a 400-500 szavas könyvajánlóim mellett, de nekem nagyon tetszik, úgyhogy őszintén remélem, hogy nektek is fog.

Előreláthatólag biztos vagyok abban, hogy még fogok hozni könyvkritikát. Most éppen Kiera Cass - A koronáján dolgozom, de nemsokára A. M. Aranth - Oculus című regényéről is fogok írni, szóval biztos, hogy azokról fogok hozni bejegyzéseket, de még nem tudom biztosra, hogy mikor.

Külön oldalt nem fogok nyitni nekik, max akkor, ha nagyon belejövök, és már elég sok kritikát írtam, egyelőre a Könyvajánló menüpont alján fogjátok őket látni. Remélem, hogy tetszeni fog nektek majd a kritikám, azért kérlek úgy olvassátok, hogy ez az első ilyen bejegyzésem, szóval az esetleges hibákat légyszi, nézzétek el nekem.

Azt viszont előre le szeretném szögezni, hogy a bejegyzések spoileresek lesznek. Persze, lesz olyan, amibe keveset teszek (Ilyen például az Időfutár első része), de akadni fog olyan is, amit csak spoilerekre fogok építeni (Mint például A korona).

Nemsokára hozom akkor a bejegyzést, köszönöm, hogy elolvastátok ezt a kis bejelentést, szép hétvégét, sziasztok! :)