Egy könyv, amiről azt hitted, hogy nem fog tetszeni, de végül mégis (és még mennyire)
~ Sam ~
Féltem elkezdeni ezt a könyvet, hiszen az ismerőseim közül senki sem olvasta el, így konkrétan úgy kezdtem el, hogy semmit sem tudtam róla.Az eleje nagyon lassan indult be, és már kezdtem elveszíteni a reményemet vele kapcsolatban, amikor hirtelen mint derült égből villámcsapás kezdtek pörögni az események. Annyira izgultam, hogy mi fog történni, hogy szinte észre se vettem, csak így visszagondolva esik le, hogy nem volt benne szerelem. Mármint volt, de csak kábé az utolsó tíz oldalban, és élemben először ez az a könyv, ahol én ezt nem is bántam. Így volt tökéletes, de ezt szerintem az írónő is tudja.
~ Léna ~
Annyi rossz kritikát hallottam Janne Teller Semmi című könyvéről, hogy már csak azok miatt is el szerettem volna olvasni. Szerintem ez az egyik legmegosztóbb sztori, hiszen van aki imádja, van aki utálja, van aki kötelezővé tenné, van aki betiltaná. Féltem, mert a történet egy olyan kérdés köré épül, amit mi is sokszor teszünk fel magunknak, méghozzá hogy mi is az élet értelme. Egy osztály igyekszik bebizonyítani a meggyőzhetetlennek tűnő osztálytársuknak, Pierre Anthonnak, hogy az életnek igenis van értelme, így jött létre az Fontos Dolgok Halma, ami rengeteg különböző (leginkább negatív) érzést váltott ki belőlem. Volt mikor morbidnak tartottam, volt mikor feleslegesnek, volt mikor utálatosnak, volt mikor hasznosnak. Első felindulásból biztosan azt mondtam volna, hogy ez a történet semmit nem változtatott meg bennem, de hogyha jobban belegondolok, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy nem igaz, mivel rengeteget agyaltam ezen az egészen és a végén arra jutottam, hogy nem kellene keresnünk az élet értelmét, bármennyire is szeretnénk megtalálni. Lehet, hogy majd 30 év múlva üldögélünk a családunkkal, és arról beszélgetünk, hogy kinek milyen napja volt, abban a pillanatban pedig bármiféle szándékos keresés nélkül választ kapunk a kérdésre, mert az fog az életünk értelmének tűnni. Mikor még régebben utánaolvastam, akkor (sajnos már nem emlékszem, hogy hol láttam meg) feltűnt egy mondat, aminek a lényege az volt, hogy valljuk csak be, mindannyiunkban van egy kis Pierre Anthon, és az összes kritika közül ez volt a legigazabb számomra. Köszönöm Janne Tellernek, hogy megírta ezt a regényt, hogy elgondolkodtatott és hogy tanulhattam belőle. Én imádtam, mindenkinek ajánlom. ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése