30 napos könyvkihívás: 26.

Egy könyv, ami megváltoztatta a gondolkozásodat valamiben


~ Sam ~

Ennél a könyvnél jöttem rá, hogy mennyire is gusztustalan olykor a világ. Vagy hát nem is a világ, hanem maga az emberiség. Egészen eddig a könyvig én ilyen kis naiv, rózsaszínfelhőben éltem, hogy "jaaaj, az élet szép, minden szuper, és vidááám", erre bumm, kaptam egy baromira nem szép Hamupipőke sztorit. 
Rá kellett jönnöm, hogy vannak olyan emberek, akik hiába küzdenek kitartóan, az életük egyszerűen baromi nehéz, olykor tragikus, és ez ellen mi nem tudunk tenni semmit sem. Ennél a pontnál borultam ki teljesen: tehetetlenül olvasom, ahogyan valaki szenved. Nem szívesen olvasok ilyen könyveket, mert tudom, hogy utána hetekig bűntudatom lesz, de néha, amikor esetleg mégis nekilátok egy hasonlónak, a szívem szakad meg a szereplőkért, pedig nem is léteznek. A Cinder és Ellánál fogadtam meg, hogy soha az életben nem fogom tehetetlenül végignézni, ahogyan valaki szenved. Soha. Ezáltal a könyv által jöttem rá, hogy baromira kegyetlen és intoleráns az emberiség. Nem volt szép, és a lelki világomnak se esett túl jól ez a felismerés, de azért megérte, mert ez a könyv valami fantasztikus. Édes, vicces, de leginkább megható. Mindenkinek ajánlom, és garantálom, hogy ez lesz a kedvenc LOL könyvetek mind közül.

~ Léna ~


Nando Parrado és Vince Rause könyve, a Csoda az Andokban az, ami egyértelműen megváltoztatta a hozzáállásomat az élethez. Először filmben láttam, mert anya nagyjából egy éve szólt, hogy biztosan tetszene, ráadásul Ethan Hawke is szerepel benne(imádom), és most megy. Nos, megnéztem és teljesen kiborultam. Az egész délutánomat kutatással töltöttem, elolvastam szinte minden cikket az esetről. 1972. október 13-án lezuhant az uruguayi rögbisek és hozzátartozóik repülőgépe az Andokban. Gondolom említenem sem kell, hogy nem ez volt a terv, szóval alig volt náluk élelem, víz vagy akár meleg ruha. Alapvetően 45 utas volt, közülük a végén 16 ember menekült meg. Nem részletezném a többi 29 áldozat halálát. A hegyekben töltött több mint két hónapjuk alatt ettek embert, olvasztottak havat innivalónak és temették el szeretteiket. Ezt a regényt az egyik túlélő - Nando Parrado - szemszögéből olvashatjuk. Nekem ő a “kedvencem” közülük, bár meglehetősen furcsa ezt így kijelenteni, tudom. Hogy miért? Nando a történtek idején huszonkettő éves volt, a helyszínen “ünnepelte” a huszonharmadik születésnapját. Az utazásra elkísérte őt a húga és az anyukája, az anya a zuhanás következtében meghalt. A fiú egy darabig élet és halál közt volt, majd mikor magához tért, az várta, hogy balesetük volt, az édesanyja meghalt, a kishúga pedig haldoklik. Miután a lány is feladta a küzdelmet és eltemették, Nando volt az, aki elsők közt támogatta az emberi hús evését, és az is, aki rendszeresen azt hajtogatta, hogy muszáj expedíciót indítaniuk, hogy kijuthassanak. A végén pedig, a 12 napos kemény hegyi séta után, miközben megbetegedett társát – Roberto Canessát – támogatta, ő magyarázta el a helikoptereseknek, hogy pontosan merre kell menniük a 14 túlélő megtalálásához. Számomra Fernando Parrado örökké az egyik legnagyobb hős lesz, mert rengeteg szörnyű helyzettel szembesült, és lenyűgöző, hogy mindezek után az apja iránti szeretete olyannyira inspiráló volt számára, hogy megmentette a csapatot. Ahogyan ő is mondta, “mindannyiunknak megvan a magunk Andokja”, nekem pedig biztos, hogy az ő kitartása és ereje fog reményt adni abban a helyzetben. ♥

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...